Tdh 2020

A „Sárkány” hetvenen túl is ostromolja a Bükk ormait

Interjú Géra Imrével


A magyar és európai országúti kerékpársport történetében Géra Imre neve ma is fogalomnak számít. A Miskolci VSC színeiben olimpikon szerepelt Mexikóban, majd négy évvel később Münchenben a hatodik helyezett csapatot erősítette. A rendkívül szerény sportembert sokszor próbálták elcsábítani a borsodi megyeszékhelyről, sikertelenül. A sportág berkeiben „Sárkány” becenéven ismert kiválóság túl a hetvenen is rendszeresen ostromolja a Bükk-hegység ormait, s egyetlen nagy bánata, hogy pályafutása során nem indulhatott a Tour de Hongrie-n. Szűcs István írása.




A 100 kilométeres időfutamon hatodik helyen végzett magyar csapat – Takács András (balról), Debreczeni Tibor,
Géra Imre és Petermann József – az 1972-es müncheni olimpián


A cikk írójaként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a fantasztikus teljesítményekkel, világraszóló eredményekkel büszkélkedő kiválósággal annak idején együtt kerékpározhattam az MVSC-ben. Ez a magyarázata annak, hogy az interjú során is tegeződhettem a már serdülő korcsoportos „kicsiként” általam csodált, természetesen ma is rendkívüli módon tisztelt nagy Bajnokkal.

– Édesapám szikszói rendőrségi szolgálati biciklije és az édesanyámnak vett kerékpár jelentette az első lehetőséget arra, hogy hat-hét évesen elkezdjek megismerkedni a sportág alapjaival – kezdte beszélgetésünket Géra Imre, aki 1947. március 6-án született Abaújszántón. – Két öcsémmel alaposan leteszteltük, hogy mit bírnak ezek a gépek, konkrétan ütöttük-vágtuk és bizony törtük is „őket”. Ami után beköltöztünk Miskolcra, 1962-ben, a százas Szakmunkásképző Intézet első éves tanulójaként, Vőfély Pál tanár úr biztatására kerültem a DVTK Gárdi Lajos által vezetett kerékpáros szakosztályába, ahol Polgár Kálmán lett az edzőnk. Akkoriban nagyon mozgalmas kerékpáros élet volt a városban, hiszen az MVSC-nek, a Miskolci Honvédnak, és a Miskolci Munkásnak is volt ilyen szakosztálya, de a megyében az ózdi, kazincbarcikai és szerencsi bringások is meghatározó szerepet töltöttek be.

– Hogy emlékszel vissza az első évekre?
– Rendkívül szorgalmas, kitartó gyereknek bizonyultam. Az sem mellékes, hogy nagyon jó géneket örököltem. Gyerekkoromban egymás után ötször úsztam le egy levegővel az ötven métert és hosszú percekig tudtam a víz alatt lenni a kádban. Később kiderült, hogy hét és fél liter volt a vitálkapacitásom, azaz a teljes belégzés, majd teljes kilégzés után ennyi volt a kilélegzett levegő mennyisége, ami egy átlagos, egészséges felnőttnél nagyjából négy liter. Laza izomzattal rendelkeztem és mindig is nagyon bírtam a monotóniát, gond nélkül tudtam szenvedni, szerettem tréningezni, amit legtöbbször egyedül tettem. Kedvenc terepen a Bükk-hegység volt, de gyakran tettem nagy köröket szülővárosom, Abaújszántó felé is. Nyugodtan mondhatom, hogy a kerékpársportot mentálisan és fizikálisan is nekem találták ki.

– Az első igazán komoly eredményekre sem kellett sokáig várni…
– 1964-ben, tizenhét évesen már felnőtt válogatott voltam, de hiába győztem le tízből nyolc alkalommal a Budapesti Vasas és az Újpesti Dózsa színeit képviselő riválisaimat, fővárosi versenyzőként mégis ők utazhattak a tokiói olimpiára, én pedig vidékiként itthon maradtam. Az sem törte meg a lendületemet, hogy 1966-ban a Miskolci VSC „bekebelezte” a DVTK szakosztályát. Jómagam a még serdülőkorú Négyesi Zoltánnal és a szerelőként-edzőként a Kubikba szegődő Polgár Kálmánnal együtt váltottunk egyesületet és szegődtünk el a „Kubikba”, ahol Kovács Károly, vagy ahogyan mindenki ismerte, „Mackó bácsi” volt a szakosztályvezető. Az 1968-as mexikói ötkarikás játékokon való részvétel óriási megtiszteltetést jelentett számomra. Az olimpia szép volt, jó volt, de az országban forradalom tombolt, amelyről ma már keveset hallani. Az egyéni mezőnyversenyben, két defekt után huszonegyedik lettem, csapatban nem volt esélyünk, mert Pásztor István szövetségi kapitány megbontotta az összeszokott gárdát. Mexikó azért is emlékezetes számomra, mert egy helyi bringaklub ott akart tartani, le akartak igazolni, erről csaknem nyolc éven át leveleztünk. 1969-ben, a Vasutas Európa-bajnokságon, amelyen tizennyolc nemzet kerékpárosa vett részt, ezüstérmet szereztem egy NDK-s versenyző mögött.

– A kronológiát követve, jött 1972, München, ahol társaiddal sikerült sporttörténelmet írnotok…
– A müncheni olimpiai faluban alattunk laktak az izraeli birkózók, ami így utólag, a tragikus terrortámadások ismeretében, nem volt éppen életbiztosítás számunkra, de szerencsénkre velünk nem történt semmi. Ott, 1972-ben akár dobogósok is lehettünk volna Debreceni Tiborral, Petermann Józseffel és Takács Andrással a négyfős száz kilométeres országúti csapatversenyben, de végül a hatodik helyen zártunk, ami a mai napig így is messze a legjobb magyar országúti kerékpáros eredmény az ötkarikás játékokon. Az egyéni mezőnyversenyt a huszonharmadik helyen fejeztem be, mindössze harminchat másodperccel elmaradva a győztestől. Azért voltunk olyan jó formában, mert egy hónappal az olimpia előtt együtt edzőtáboroztunk a négyszeres Békeverseny-győztes Ryszard Szurkowski nevével fémjelzett lengyel válogatottal, amely ezüstérmes lett akkor, majd négy évvel később Montreálban is. Szurkowski 1973-ban, Barcelonában az amatőr világbajnokságon egyéniben és társaival, Stanislaw Szozdával és a többiekkel csapatban is aranyérmes lett. München azért is emlékezetes számomra, mert ott nyerte meg hőn áhított egyéni aranyát a csapatban már olimpiai bajnok barátom, Balczó András, akit győzelme után a vállamra vettem, úgy ünnepeltük őt a többiekkel. Büszke vagyok rá, hogy a magyar sport akkori kiemelkedő szereplői közül Gyarmati Andreával, Kozma Istvánnal, Gedó Györggyel, Kajdi Jánossal, Varjú Vilmossal és másokkal is nagyon jó viszonyban voltam.




Géra Imre ma sem hanyagolja a kerékpározást


– Miért nem jöhetett össze számodra az újabb olimpiai szereplés?
– 1976-ban is kivihettek volna bennünket Montreálba, az olimpiára, ha nem „meszelik el” a teljes válogatottat, pusztán azért, mert az előző évben ugyanott megrendezett világbajnokság idején elfogadtuk egy 1956-ban odaköltözött honfitársunk meghívását. Sose politizáltam, ma sem teszem, de ezt akkor és azóta sem értem. Ezzel együtt, itthon kétszer vittek el fegyveresek, amiért kiálltam az igazamért, amit utólag elismertek, és elnézést kértek tőlem.

– A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években megrendezett „szocialista” Békeversenyt annak idején a „kapitalista” Tour de France kistestvéreként is emlegették. Géra Imre nevét ott is hamar megjegyezték. Erről a versenyről milyen emlékek jönnek elő?
– A „Keleti Tourként” is jegyzett tizenöt-tizenhat napos Békeversenyen 1968-ban vettem részt először. Drezdából rajtoltunk, huszonöt Celsius-fokban, majd a prágai cél felé vezető úton kaptunk egy öt-hat centis hóval kísért szakaszt, amelyen szó szerint megfagytunk, én be is dőltem a bringával a hóba. Ezen a körversenyen egyébként volt olyan nap, amikor háromszázhatvan kilométert tekertünk. Hétszer álltam rajthoz a Békeversenyen, mindannyiszor a legjobb tizenötben végeztem összetettben, egyszer pedig a hetedik helyet érdemeltem ki. Mindeközben párszor voltam második, harmadik, negyedik vagy ötödik is egy-egy szakaszon. Annak bizonyságára, hogy valóban számoltak velem, honosítani akartak a négyszeres egyéni összetett győztes, már említett Szurkowski-féle lengyel válogatottba, ami óriási lehetőség lehetett volna számomra, nagyon jól is esett, de én mégis nemet mondtam. A külföldi csábítások mellett többször hívtak fővárosi klubokba is, a Vasasba, a Dózsába, de hiába. Ennyi év távlatából sem bántam meg, hogy nem mentem és itt maradtam Miskolcon!

– Az országos bajnokságokon megnyert egyéni és csapat aranyérmek mellett további szép sikereket is magadénak tudhatsz. Ezek közül melyekre vagy a legbüszkébb?
– Nem könnyű kérdés! Az Alpe Adria olasz körverseny összetett második helye, a hatnapos Bohémia-körverseny kétszeri megnyerése, háromszori második helye ide tartozik. A román tourt kétszer, a bolgárt egyszer nyertem meg összetettben. A sivatagi algériai körversenyen kétszer nyertem szakaszt és az összetettben második lettem. A Mecsek-kupán is kétszer, a Bükk kupán pedig négyszer diadalmaskodtam, a Kassa-Tátra nemzetközi versenyen pedig kétszer bizonyultam a legjobbnak. Egy nagy szívfájdalmam van csak, mégpedig az, hogy a Magyar Körversenyt 1965 és 1993 között nem rendezték meg, így a hazai Touron egyszer sem bizonyíthattam.

– Honnan jött a „Sárkány” becenév, mely a mai napig a névjegyed aktív része?
– A kerékpáros berkekben legendának számító Velvart-műhelyben a hetvenes évek elején készítettek egy arany színű vázat nekem, amelynek elejére felkerült egy címeres sárkány is. Mivel már akkor meglehetősen jól mentem, egyre többször mondogatták rólam, hogy: „úgy megy, mint a sárkány!” Ettől kezdve mindenki „Sárkánynak” hívott. Sokan nem is tudták a rendes nevemet.

– Pályafutásod során kire néztél fel legjobban?
– Gyerekkoromban a többszörös Tour de France-győztes francia Jacques Anquetil és a belga Eddy Merckx voltak a példaképeim. Érdekesség, hogy utóbbival versenyeztem egy világbajnokságon, igaz, én az amatőrök, ő pedig a profik között. Az amatőröknél meccseltem vébén a később szintén Tour de France-győztes holland Joop Zootemelkkel is.

– 1978-ban még klubszinten levezettél, majd befejezted pályafutásodat. Hogyan alakult ezt követően a civil életed?
Visszavonulásomig a különböző versenyek, edzőtáborok szövetségi kikérői miatt sokszor hiányoztam munkahelyemről, a MÁV Építésügyi Főosztályáról. 1985-ig dolgoztam itt fizikai munkásként, minden rám bízott munkát elvégeztem becsülettel. A következő hat évben ipari alpinistaként kerestem a kenyeremet. Kéményeket festettünk, panelházakat szigeteltünk. Egykori csapattársammal, Szikszai Tibivel gyakran barlangásztunk is, de azt csak hobbiból. Alpintechnikás éveim alatt is folyamatosan tanultam, ennek eredményeként elmondhatom, hogy nyolc szakmám, úgy mint esztergályos, marós, lakatos, villanyszerelő, nehéz gépkezelő, könnyű gépkezelő, ipari alpinista és kőműves, valamint két technikusi, gépipari, illetve villamosipari oklevelem van. 1991-től három éven át Németországban dolgoztam brigádvezetőként egy laklatos műhelyben, majd következett két és fél év Tengízben. Mindkét külföldi munka azt a célt szolgálta, hogy ki tudjam fizetni a házunkra felvett hitelt. A következő időszakban egy vállalkozónál dolgoztam CNC-eszergályosként, de az akkori adótörvények miatt ezt hamar abbahagytam, hiszen több volt a levonásom, mint a keresetem. Hatvan évesen mentem el nyugdíjba. A sors kegyetlensége folytán két feleségemet temettem el, a másodikat 2016-ban. Azóta egyedül élek. Kétdiplomás lányom Hollandiában él a férjével és két unokámmal, akiket csak nagyon ritkán láthatok. Itthon mindig barkácsolok valamit. Nemrégiben egy első világháborúból származó, apámtól örökölt, limitált szériás írógépet újítottam fel, de a szomszéd gyerekek bringáját is én javítom. Nálam még szerelő nem járt, mindent megcsinálok a miskolci kis családi házam körül.

– Régi sporttársaiddal összejártok-e manapság?
– A régiek közül Petermann Józseffel, Debreczeni Tiborral, Nagy Gáborral, valamint egykori csapattársaim közül a Csathó-testvérekkel, a moszkvai olimpiát is megjárt Tamással és bátyjával, Péterrel, illetve Hubay Györggyel, Kiss Simon Elekkel tartom rendszeresen a kapcsolatot. Jó érzéssel tölt el, hogy Hubay Gyurinak én lehettem a hazai példaképe.

– Mit jelent számodra manapság a kerékpár, a kerékpározás?
– Edző, sportvezető sosem akartam lenni, mert nem igazán hittem abban, hogy maximalizmusomat érvényesíteni tudtam volna, félgőzzel pedig egyiket sem akartam csinálni. A kerékpártól azonban sosem szakadtam el. Négy gépem van, amelyek közül kettő napi használatos, kettőt viszont „ereklyeként” bent tartok a szobában. Mindenhová, boltba, orvoshoz, bankba, bringával járok, csak akkor választom a buszt, ha nagyon muszáj. Ma is rendszeresen járom a Bükköt, Lillafüredet, Hollóstetőt, de gyakran kitekerek Miskolctapolcára is. Televízión természetesen folyamatosan követem a nagy kerékpáros versenyeket. A mai menők közül talán Nairo Quintana a legszimpatikusabb számomra. Ha meghívnak, örömmel látogatok ki a Tour de Hongrie miskolci, borsodi szakaszaira is. Két éve például díszvendég és díjátadó lehettem a miskolci befutót követően.

Szűcs István