TdH 2020

Címlapsztori a Presztízs Sport magazinban

Valter Attila, a Tour de Hongrie győztese


Minden sportszerető embernek megvan a saját Best Of Sportélmények listája, amit, ha felidéz, újra libabőrös lesz tőle, vagy esetleg ugyanúgy elérzékenyül, mint amikor átélte. Sohasem fogom elfelejteni azt az 1992-es Diósgyőr–Ferencváros találkozót, ahol Wukovics két góljával tizenegy év után újra bajnok lett a Fradi, vagy Peter Schmeichel szaltóját a BL-döntőn, amikor a MU két perc alatt megfordította a Bayern elleni meccset. Ott voltam a Kemény-legények mindhárom olimpiai aranyérménél, és az első sorból néztem az évtized meccsének beharangozott Mayweather–De La Hoya bokszmérkőzést is. Van tehát összehasonlítási alapom, hogy bátran kijelenthessem: Valter Attila augusztus elején a Tour de Hongrie utolsó napi befutójával örökre emlékezetes – és minden szemtanú számára felejthetetlen – sportélményt szerzett. Megjelent a Presztízs Sport októberi számában. 



Aki fent volt a hegyen és látta Attila kegyetlen hajráját, az velem együtt részegítő örömmámorban úszott, és valószínűleg számára is napokig úgy tűnt, szebb lett a világ, és nem is olyan rossz hely ez a föld. Nekem pedig főleg örökre emlékezetes, hiszen az események főhőse nemcsak hogy azonnal vállalta a beszélgetést, de megszakítva az edzését egy közös tekerésre is vendégül látott.

– Nem tudom, hogy fiatalnak számítasz vagy sem a kerékpársportban, de hogy villámkarrier a tied, az biztos, hiszen alig három éve vagy profi bringás. Igaz, akinek az édesapja (Valter Tibor – a szerző) országúti kerékpárban közel harminc magyar bajnoki címmel büszkélkedik, az nem is választhat más sportágat, mint a bringa. Vagy igen?
– Valóban nagyon korán találkoztam a kerékpárral, háromévesen már bicikliztem, ráadásul nem is használtam pótkereket. Ha becsukom a szemem, látom is az első bringámat, de azt sokáig nem gondoltam, hogy versenyző leszek. Én nagyon szerettem gyerek lenni, nem terveztem a jövőt, sőt játéknak tekintettem a sportot, a bringázást is. Amikor kérdezték az ismerősök, rokonok, „mi leszel, ha nagy leszel?”, nem tudtam rá válaszolni. Családi elvárást annak ellenére, hogy apa is sikeres volt, sohasem éreztem, sőt bármelyik sportot próbáltam, apa mindig támogatott. Kézilabda, kosárlabda, gördeszka, BMX, mindegy volt, csak mozogjak. A suli mellett amúgy is nehéz volt a sportot komolyan venni, volt, hogy egyszerre több edzésre is jártam, de mivel nem volt rájuk idő, szépen lassan kikoptak a bringa mellől. Szerettem a gördeszkát, a BMX-et, de ha választanom kellett, akkor inkább a rendes bringára ültem. Aztán amikor elindultak a versenyek, és U15-ben jöttek az első sikerek, egyre jobban körvonalazódott, hogy ezt akarom csinálni. Az első nagy sikert még a „montisok” között arattam, hetedik lettem az ifi világbajnokságon. Akkor még elég sokan montiztak a mai országúti bringások közül, Dina Marcival például egy csapatban nyomtuk.



– Ilyen nagy az átjárás a két szakág között?
– A montiból nehéz megélni, ezért sok fiatal, aki érez magában tehetséget az országúti versenyzéshez, idővel szakágat vált. Az a koordinációs tudás, ügyesség, amit ott megszerzett, még segít is neki, de visszafelé ez már nem működik, egy bizonyos életkor felett nem lehet profi szintre feljönni a hegyi kerékpárral.

– Ki volt akkor a nagymenő? Volt példaképed?
– Az első Tour-élményemet nagyon korán megkaptam, nagyapámnál néztem a francia körversenyt, ahol még Bodrogi László indult, de bevallom, nem kötött le, nem is értettem, inkább mesét néztem, nekem akkor a bringa még csak játék volt. Mire rájöttem, milyen fantasztikus sportesemény egy országúti verseny, addigra már nem volt magyar a mezőnyben. Talán ezért is fontos, hogy most jó páran ott vagyunk a ProTour csapatok környékén, a bringás gyerekek látják, hogy Csömörről sincs elérhetetlen távolságra Párizs vagy Róma.

Kovács „Koko” István teljes írása a Presztízs Sport magazinban olvasható tíz(!) oldalon keresztül. A magazin kapható a nagyobb újságárusoknál (Inmedio, Relay stb.)